Mitológia

A csontok a halált, s egyúttal a halál utáni anyagi és lelki létezés kétértelmű voltát jelképezik, hisz

1. a test legkevésbé romlékony anyagi részét alkotják,
2. azt a csontvelőt tartalmazzák, amelyet igen sok kultúrában a lélek lakhelyének tekintenek.

A csontkultusz nyomai már az őskortól kezdve kimutathatók. A magyar táltos és a szibériai népek sámánjainak testében eggyel több ún. felesleges csont (fog vagy ujj) van, ami arra utal, hogy lelke is több illetve erősebb, ezért lehet képes a „másik világ” bejárására. A természeti vadászó népek óvakodnak az elejtett nagyvadak csontjainak összetörésétől, mert ezzel megölnék a csontokban rejtőző lelket, amivel meggátolnák e vadak újjászületését, további szaporodását.

Pl. Kínában a csontot – vagyis a lelket – ellopó csontsárkányt Gou-Mo-nak hívják. Ő az a fajta démon, akinek ereje megtartásáért állandóan „frissítenie” kell lélekállományát, minthogy a lelkeket teljesen ki-és elhasználja. Az ember lelke ezáltal megsemmisül, csontjai teljesen elporladnak, s még a lehetősége is elveszik annak, hogy karmikus feladatát teljesítse.

Az asztrológiában a Szaturnusz a csontok ura. A csontok jóslásra és szerelmi varázslásra is alkalmasak, s ez megint csak a csontban lakozó lélek képzetével magyarázható.

Gerincoszlop

Az ember törzsének támasztéka és függőleges tengelye, a ház tartóoszlopát képviseli. Mint ilyen, a világoszloppal és a világfával azonosul; miképpen az eleven ember az élő fának és a látható Tejútnak, a csontváz gerincoszlopa a kiszáradt fatörzsnek és a láthatatlan világtengelynek felel meg.

A gerincoszlopból kiálló bordák a létra fokainak illetve a fa ágainak felel meg, és a beavatás, a megvilágosodás, az égi hatalmakkal való kapcsolatfelvétel fokozatait jelzik.

Koponya

Az emberi test és a világmindenség között feltételezett analógia nyomán (mikro-, makrokozmosz) Eurázsia számos kultúrájában a koponyát az égboltozat jelképes megfelelőjének tartják. A megölt állat, ellenség vagy az elhunyt ős koponyájának tulajdonba vétele és megőrzése azzal a hittel függ össze, hogy a koponya birtoklásával a fentiek életerejének tulajdonosává lesz a zsákmányt ejtő, az ellenség legyőzője vagy az utód.

A szkíták leggyűlöltebb ellenségeik koponyájából ivóedényt készítettek.

A régi magyarok a koponyát a lélek lakhelyének tartották, s ezért végeztek egyeseken olyan jelképes véséseket (trepanációkat), amelyek révén a lélek könnyebb „visszatalálását” akarták biztosítani. Erre számos régészeti lelet is bizonyítékot szolgáltat.

Koponyalékelések (trepanációk)

A kutatások folyamán bebizonyosodott, hogy jóformán minden korban és minden világrészen művelték a koponyalékelést. Az eddigi leletek alapján 3 központi területe volt:

1. Nyugat-Európa: újkőkor – késői vaskor (Cerennes)
2. Dél-Amerika: Kolumbus előtti időkben (Peru-Bolívia)
3. Magyarország: bronzkorban, majd a X-XI. sz.

Miért lékeltek?

Francia antropológusok a múlt század elején vallási alapon magyarázták. Azt a nézetet vallották, hogy a trepanáció nem gyógyító célú volt, hanem varázserejű amulettek szerzése volt a cél, amit halottak koponyájából szereztek. Hamarosan megváltozott a kutatók véleménye, amikor orvosok kezdtek a lékelésekkel foglalkozni.

Lehetséges okok:

harci sérülés (nyíl, bunkó, kard, stb.)a koponya akut, krónikus, esetleg specifikus gyulladásakrónikus fejfájás, epilepsziacsont jó vagy rosszindulatú daganataagytumor esetén a nyomás megszüntetésetisztuló meningitissinus trombózisagypungálás vízfejűeknél

Jelképes lékelések:

Olyan beavatkozások, amelyek kizárólag a koponyatető külső rétegét érintették. Magyarországról a X-XI. századból kb. 100 ilyen beavatkozás ismert. Az indítóok vagy betegség megelőzésére szolgált, avagy kultikus céllal (lélek könnyebb visszajuttatása) történt. A sebek nagysága 5 mm-től 63 mm-ig igen változó, mélységük néhány mm. A sebet éles szerszámmal, esetleg égetéssel ejtették. A beavatkozást a sámánok végezték.